Fényem - Gondolataim

Léleknapi megélésem

Tue, 21 Oct 2025 17:43:00 +0000

Bő két éve volt, hogy egy alkalommal Budapesten a budai labirintusban jártunk. Akkoriban írtam is itt róla, régebbi követőim olvashatták.

A lényeg, hogy volt egy nagyon szeretett megélésem. Az akkor már több, mint egy évtizede halott anyukám jött elém a labirintusban, miközben csendeskén, lassan sétáltam. Meg is álltam egy pillanatra.

Öregen, picikén jött, amilyen volt, amikor elment. Úgy ragyogott a napfényben, ahogy életében soha. Mosolygott rám. Kezeiből - mint amikor az ember vizet tart a tenyereiben - egy érdekes, zselés színű dolgot adott át nekem, amely szivárványosan csillogott a napfényben. Átvettem, én is a két tenyeremben fogtam ezt a fura, zselés, már-már folyós, szivárványos dolgot. Nem tudtam mi az, néhány napig elmélkedtem rajta, de nem jött semmi különleges megvilágosodásom, aha-élményem vele kapcsolatban, így az évek alatt lassan az emlékek polcára került, és talán eszembe sem jutott azóta.

Tegnap volt a Lélek-napunk, ahol egész nap a Lelkünkkel, az eltávozott részünkkel foglalkoztunk, hogy visszahívjuk, ami hozzánk tartozik. Ehhez több gyakorlatot is vittem, sokat beszélgettünk, nevettünk és sírtunk is.

A nap elején víz imaginációs gyakorlattal indítottunk. Mivel nincs két egyforma tálkám, kértem, hogy mindenki válasszon magának egyet. Egy vízkék tálka volt ami maradt, azt vettem magam elé.

„Először csak nézd a vizet, a vízben most magadat látod, a víz felszínét, ahogy rezeg, csak figyeld meg... majd menjünk mélyebbre, merülj a tekinteteddel a tálka alja felé, és ezt is csak figyeld meg…”

Csináltam én is az általam vezetett gyakorlatot, de mivel a nap elején voltunk, még bőven uralkodott rajtam az izgalom, így nem is láttam egyebet, mint magát a tálkát és a vizet. Nem baj ez, megszoktam, hogy amikor én vezetek imaginációs gyakorlatot, szeánszot, sokkal jobban figyelek a vendégemre, jelen esetben a többiekre, mint a saját megéléseimre, hiszen nem ez a lényeg. Arra van időm bőven magamban, egyedül.

Mikor végeztünk a gyakorlattal, félretoltuk, és elkezdtük lejegyzetelni az Árnyak Könyvébe a tapasztalatainkat.

És ahogy félretoltam, majd írás közben visszapillantottam rá, egyszerre megláttam. Mint a mellimplantátumok, olyan félgömb alakú, zselés anyag volt. Csendesen lebegett a víz alatt.

Mivel én olyan raciospiri vagyok (tudjátok, már sokat írtam erről) nyilván arra gondoltam, hogy az agyam játéka, ám ahányszor visszapillantottam rá, és folyamatosan néztem, nem tűnt el. Ott lebegett a víz felszínéhez közel, kicsivel alatta.

És ekkor az emlékeim polcáról ismét előkerült a kép a fejemben, ott a labirintusban. Anyukám, ahogy előttem áll, és a két tenyerében a napsütéstől szivárványszínben csillogó zselés anyag.

Ha más mesélné ezt nekem, azt mondanám, ritka, és gyönyörű jelenség birtokába került.

Az élő emlékezet, és talán egy energetikai „örökség” találkozása.

Valami visszaért, amit akkor, ott még nem tudtam értelmezni, nem tudtam befogadni – hányszor mondom én ezt a vendégeimnek: nem biztos, hogy ami itt, most történik veled, azt rögtön be tudod fogadni, vagy akár értelmezni. Lehet, hogy évek kellenek, mire megvilágosodik mi is történt valójában egy-egy pillanatban –, de mert ez valamiért fontos az én Sorsom szempontjából, most újra visszatért.

Egy olyan napon, amikor a Lelket hívtuk vissza.

Amikor a „visszahívás” volt a lényeg. Mindjárt az elején. Mintha türelmetlenül várta volna, mikor jön el az alkalom, hogy végre FIGYELEK RÁ.

A víz egy csodás elem.

Élő, állandóan mozgó, és emlékező! anyag. Tárolja az emlékeit. A testünk 70 %-a víz, és ne higgyük, hogy ami felül bemegy, az változatlanul jön ki alul… Van test-, szerv-, és sejtemlékezet, és a sejtjeink rengeteg vizet tárolnak… A víz képes aktiválni az emlékeket is.

Azzzal nyilván tisztában voltam, hogy az anyám kezében lévő valami egy szimbolikus dolog, és az is szimbolikus, hogy ő jött, az is, hogy úgy ragyogott, ahogy sosem. És az is, hogy nem a szomorú, keserű arcát láttam, hanem mosolygott, miközben átadta.

Ok, de mit szimbolizál, mit adtál át, Anya?!

A kérdés két évig úszott a térben valahol, én pedig nem voltam elég figyelmes, okos, tudó?, hogy értelmezni tudjam. Mert nem vagyunk mindentudók, és nem kapunk rögtön minden kérdésünkre választ, bármennyire is azt hisszük néha…

Idővel megjött a válasz.

Olyan energiasejt, olyan életanyag, a lélektest egy olyan darabja, ami az érzelmi magot, a formátlan, mégis eleven, puha, áramló, női princípiumot szimbolizálja. Csak az anya tudja átadni, ennélfogva mindegy milyen az anya, akkor is tőle jön. De csak akkor tud megnyilvánulni, amikor a befogadó kész rá. Akkor, ott, két éve, sok idővel a halála után átadta. Én átvettem, és most, az általam életre hívott Léleknapon, visszatért a tudatomba.

A víz tükrében újra megmutatta magát, mert most már elbírom. Már nem csak „tartom a teret” másoknak, hanem talán bennem is megnyílt az a tér, ahová ez a lélektest-darab hazaérkezhetett.

Ha még jobban bontjuk a szimbolikát: az anya keze az ősforrás. A zselés anyag a megfoghatatlannak anyagi, fizikai síkon való megnyilvánulása. A víz pedig az átjáró, amin keresztül visszatért hozzám.

A kör kirajzolódott: évekkel ezelőtt megkaptam az ajándékot, és a Léleknapon, amikor a visszatérésről tartok szertartást, pont akkor, mindjárt az elején, visszatért.

Mostmár nincs bennem kérdés, hogy ez a zselés félgömb, ez a már-már folyékon anyaggá lett manifesztum nem valami idegen dolog, amivel „kezdeni kell valamit”, hanem az anyai örökségem tiszta része, amit talán most tudok integrálni valóban. Kétségkívül azóta a testem, az idegrendszerem, az érzelmeim ezerszer jobban elbírják a befogadást, mert van hely befogadni. Idővel, rétegről rétegre leválasztottam magamról mindent, ami anélkül bitorolt helyet bennem, hogy hasznomra lett volna, mint inkább káromra.

Már nem akarom kielemezni, megfejteni, csak hagyni akarom, hogy dolgozzon. Az anyám keze által adott energia most már nálam él tovább.

Anya, amit tőled kaptam, most elfogadom!

Amit eddig csak őrizgettem, most mélyebbre engedem.

Megengedem, hogy helyet találjon bennem.

Elemzés magamról egy kicsit

Tue, 21 Oct 2025 17:38:00 +0000

Van nekem egy Szűz Plútó–Uránusz együttállásom a X. házban, amely önmagában mutatja, hogy ha megtalálom a hivatásomat – márpedig megtaláltam, ebben segített a 9-es házas Jupiterem trigonban a Szaturnusszal –, az már nem pusztán csak „szakma”, hanem küldetés.

Igen, vannak emberek küldetéstudattal, és tudom, hogy divat kinevetni és gúny tárgyává tenni őket, de mivel magam is szenvedek ebben a kórságban, rájöttem, hogy nem olyan rossz ez azért. Ugyanis keretet ad, és célt az életnek. Nekem erre az életre ezt dobta a gép, ezzel kell kezdenem valamit, ebből kell gazdálkodni. Mivel életem első felét e szempontból is végigszenvedtem, hiszen engem is úgy neveltek, hogy legyen rendes bejárós munkahelyed, főnököd, mindegy mennyit keresel, legalább az biztos, hogy hó elején, ésatöbbiésatöbbi… iszonyat szorongással töltött el, hogy ezt feladjam, és egy nagy levegővétellel lesz, ami lesz, lássuk meg mire jutunk állapotba hozzam magam – azaz felülemelkedjek a rettegésemen a szegénységtől, amiben felnőttem.

Ez az állás kettős természetű erő: az Uránusz a forradalmi újító, aki soha nem fér bele a hagyományos keretekbe, a Plútó pedig az átalakító, aki addig nem nyugszik, amíg mindent a gyökeréig át nem formál. Mivel mindkettő retrográd, ez az erő befelé dolgozik: nem külső lázadás, hanem egy belső forradalom, amelyből új szemlélet, új rendszer, új rend születik, ha akarom, ha nem. És ez az én korosztályomat jellemzi amúgy, hiszen mindkettő lassú bolygó, sokáig álltak így együtt a Szűzben. Kinek-kinek más-más házában, más-más életterületen, de ez az erő jellemzi a korombelieket.

A Szűz jegy fontos, mert itt ez az együttállás nem a káoszt erősíti, hanem egy nagyon precíz, rendszert építő átalakítási folyamatot indukál, ha beledöglesz, akkor is. Ahol a Plútó van, ott nincs lacafaca, nincs kérdés, hogyan lehetne kislisszolni a folyamatból. Ha nem csinálod magadtól, robbant. Uránusszal megspékelve még hirtelenebbül, váratlanul.

A X. házamban olyan hivatást mutat, ahol a rendteremtés maga a transzformáció. Feladat az, hogy struktúrát adjak a láthatatlannak, hogy a káoszból érthető mintát formáljak – és ez az, ami az ŐsErő©Módszeremben végre megnyilvánult. Az Árnyékszoba szeánszok lényege is az: tegyünk rendet a káosznak érzett szinteken.

Arról jutott mindez eszembe, hogy tegnap egy kedves visszatérő vendégem a szeánsz elején azt mondta ahogy körülnézett a saját maga által teremtett térben: ez az egész egy nagy káosz, és fogalmam sincs mit kezdjek mindezzel. - Nosza, akkor rakjunk rendet! - válaszoltam.

De folytatva a saját képletem nyilvános elemzését ezzel a X. házas Szűz Uránusz-Plútó együttállással szemben, a Halakban figyel a drága Merkúrom, ami éppen az előre indulás előtti pillanatban volt születésemkor. Azaz van egy jó kis Szűz-Halak tengelyem. Elvileg az IC-MC tengelyem is Szűz-Halak, de ahogy egy kedves kolléganőm mondja gyakran: soha senkinél nem tudhatjuk halálos pontossággal mikor vette az első levegőt, így a tengelyeink mindig „kotyognak” kicsit. Nálam is így van ez, de nem is foglalkozom vele túl sokat.

A Merkúr a Halakban nem racionális, hanem intuitív – nem adatot gyűjt, hanem képeket, érzéseket, archetipikus üzeneteket olvas. A Halak Merkúr azelőtt érzi az összefüggéseket, mielőtt tudná őket. (Hogy ez mennyire frusztráló tud lenni, míg meg nem érted, és meg nem tanulod használni, azt csak az tudja, akinek ilyenje van…)

Itt tehát ez a szembenállás azt jelenti, hogy az életutam lényege: összehangolni a racionális rendszert és az intuitív érzékelést. Ezért mondom én mindig, hogy raciospiri vagyok.

A Szűz oldal: szerkezet, módszer, elemzés.

A Halak oldal: látomás, érzékenység, inspiráció.

E kettő közötti híd vagyok én, erre épül az egész módszerem, mindenestül.

Arról is jutott mindez eszembe, hogy imént említett tegnapi vendégem tényleg csillogó szemekkel nézett rám: hogy csinálod ezeket az illatokat?! Rz olyan izgalmas! Erről külön szándékszom egy postot írni, ha érdekel többeket is.

De ez mindennek a lényege, hogy lehozni a földre, megfoghatóvá tenni a láthatatlant, érthetővé, érezhetővé tenni mindazt, ami abban a dimenzióban van, ahová belátok, beleérzek. Tessék itt van Nektek: minden, ami az ŐsErő©Módszerben van, és azon túl is – mert folyamatosan jönnek újabb és újabb ötleteim –, mind ezt szolgálja.

Viszont, nem szabad elhallgatni azt sem, hogy ez egy nagyon komoly, folyamatos, és megállás nélküli, 0/24-es idegrendszeri feszültségben tart. És amikor valamelyik oldal túlsúlyosabbá válik, az élet automatikusan visszabillent. Ha túl sok a szellemi kontroll (Szűz–Plútó), jön az Uránusz: minden szétesik, hogy újraformálódhasson. Ha túl sok az intuíció és kevés a szerkezet (Halak Merkúr túlsúlya), akkor elveszhet a megfogható eredmény.

De amikor azt mondom, hogy engem tenyerén hordoz a Teremtés, erre is utalok: tényleg jön valami impulzus valahonnan, kívülről, vagy belülről, ami visszabillent az optimális középpontomba.

Ez a tengely tehát egy életre szóló misztikus, szakrális dialógus:

Hogyan adhatok formát a láthatatlannak? - szól a kérdés újra és újra… Hogyan csináljam?!… hogy jobb legyen, több legyen, még többet adhassak, még érthetőbbé tehessem, még egy eszközt tudjak adni a kezébe, amivel segítheti önmagát... Már az is egy erős feszültség, hogyan értessem meg vele?! Mert meg AKAROM értetni… Meg AKAROM mutatni…

És minden, amit írok, amit létrehozok, megalkotok, amit átadni szándékozom másoknak, a szeánszok, a rítusok, a mágia, az esszenciák, amelyekkel az istennői minőségeket hívhatjuk be, az elemzések, a beszélgetések, mind ennek a kérdésnek a megtestesülései, a válaszok.

Ám fontos megemlíteni a retrográd mozgást is: mindig elmondom a vendégeimnek, hogy nem véletlenül csinálom, amit csinálok, és úgy, ahogy, mert a retrográd mozgás utal arra is, hogy korábbi életekben hm, nem biztos, hogy mindig jól és jóra használtam az akkori tudásomat. Itt most csak azt tehetem, hogy mások hasznára legyek. De jelenti azt is, hogy alapvetően mindez nem egy külső, hanem belső karrier: a látható sikerek (a tudás átadása, a Magdus lapjai kártyám, a módszer kidolgozása, az élő szeánszok, a kurzus, és a készülő könyvem a családi terhekkel kapcsolatban, az esszenciák összeállítása, a tematikus napok) mindig egy mély, személyes átalakulás melléktermékei. A siker nekem nem a taps, hanem az, hogy valami láthatatlant sikerül megérthetővé tenni az emberek számára. Eeeez, na eeez nekem a valami. A minden.

Ez a tengely gyakran ad „csatornázó–fordító” szerepet is: az isteni üzeneteket emberi nyelvre, az emberi fájdalmat spirituális nyelvre fordítás képességét. A Halak Merkúr megérzi, a Szűz Plútó rendszerezi, az Uránusz pedig eljuttatja az emberekhez. Akik vevők rá, akik hallgatnak rám, akik figyelnek, olvasnak. De nem mindenki. A legtöbben ugyanúgy áthajtanak rajtam, mint másokon is. A legtöbb ember rendkívüli módon a saját fejében él, a spirituális emberekre még jobban jellemző ez, mint a muglikra. Utóbbiak jóval nyitottabbak az impulzusokra, a spirituális emberek kapaszkodnak a legjobban saját dogmáikba, amelyekkel olyan falakat építenek, amin ember nincs, aki át tudna hatolni. De már nem akarok, tisztelettel, szeretettel, békével haladjanak tovább az útjukon.

Most már egyértelműen kijelenthetem, a visszajelzésekből, hogy úgy tűnik, életutam lényegét, hogy a láthatatlan világokat emberi nyelvre fordítsam, és rendet teremtsek mások káoszában, sikerül megvalósítanom. Legalább alkalmanként, annak, aki akarja, vágyja, és főként engedi.

És mivel megint elkalandoztam, visszatérek az idegrendszeri terheltséghez. Ha még van valaki, aki itt van és olvas.

Tehát ez a Plútó–Uránusz együttállás szemben a Merkúrral ad egy állandó alapfeszültséget: az idegrendszerem sosem tud teljesen „leülni”. Én nem tudok meditálni, meg nagyokat merengeni semmittéve az élet nagy dolgairól, másként vagyok összerakva. Nekem hirtelen jönnek a megvilágosodások, a flashek, nem a meditáció közben, hanem főként edzés, futás, erdei túra közben. Vagy… alfában, félálomban éjjel, a mélysötét csendjében.

Azért az is lényeges, hogy ez nem patológiás idegfeszültség, bár sokáig azt hittem, de mivel addig mentem, míg meg nem értettem magam, megbizonyosodtam, nálam sokkal okosabbaktól, hogy ez egy magas frekvenciájú működés, amiben az érzékelés, a gondolkodás és az intuíció folyamatosan aktív. Ezért vagyok hamar fáradékony, gyorsan túlingerelhető, nem bírom a zajt, a sok embert, a tömeget, a folyamatos csendes alapzajt sem, a szagok, túl erős illatok, parfümök kikészítenek, teljesen elvesztem a fókuszt. Olyanokat is észreveszek, meglátok, meghallok, szaglok, amiket mások nem, nagyon érzékeny vagyok a szúrós, kellemetlen anyagokra a testemen, borsószem hercegkisasszonyként megérzek minden nyomást, szúrást, piszkálást, húzást, dörzsölést, stb.

Nem tudok állandó kontaktban lenni semmivel és senkivel, nem tudok sokáig folyamatosan figyelni. Ha egy nap három vendégem van, 10 órát alszom utána. A kettő az optimális.

Másokkal többnyire a fájdalmukon keresztül kapcsolódom, ezért kénytelen vagyok azon nyomban, ahogy kiteszem a lábam a kis Árnyékszobámból el is felejteni, hogy mi történt ott nap közben. Ez egy pszichés önvédelem.

A legjobb barátom a csend, és a Természet. No meg az otthonom.

Sokáig azt hittem tuti be fogok csavarodni ilyen képlettel, és amúgy, ha a legalacsonyabb szintjét élném, ez így meg is történhetne. Pontosabban már réges régen megtörtént volna.

Amikor azt szajkózom: azért lenne fontos mindenkinek tudni mi van a saját képletében, mert a lehetőségek tárháza, de általában ennek a tárháznak csak a pincéjében mászkálunk, a felsőbb szintekre fel se tesszük a lábainkat…

A Szűz–Halak tengely itt nem az „őrület” határa, hanem az érzékenység és az értelmezés közti híd. Tehát számomra nem az a veszély, hogy becsavarodok, hanem inkább az, hogy túlhúzom magam: ha az agyam, az idegrendszerem, az érzékelésem állandóan teljes fordulaton jár, rendkívüli módon elfáradok. A regeneráció számomra elsődleges. Sokáig tartott mire ezt megengedtem magamnak, de ahogy öregszem, a testem egyszerűen rákényszerít. Leolt a rendszer ugyanis.

A retrográd Uránusz a retrográd Plútó mellett olyan, mint egy belső szikraforrás: új felismerések, villanások, inspirációk jönnek belülről, de ha nincs rendszer, amibe ezek levezetődnek, akkor a feszültség idegrendszeri nyomásként jelentkezik – fejfájás, álmatlanság, koncentrációs zavar, ingerlékenység, vagy akár „mentális túltöltés” formájában. Ez lenne az alacsony formája a megélésnek.

Viszont, amit tudatosan építettem magamban és magam körül, és ebbe beletartozik az ŐsErő© Módszer, a rítusok, a testi–energetikai gyakorlatok, a mágia, az illóolajokkal való foglalkozás, a kártyavetés, a kurzusok, a tematikus napok mind arról szólnak, hogy az Uránusz–Plútó energiát a földbe vezessem. Túlhaladtam a pusztán elméleti részeken és a fizikai térben gyakorlom. És ez maga a földelés.

A kor előrehaladtával ez az energia nem romlik, hanem átalakul: amíg fiatal voltam úgy darált be, hogy máig sem tudom, hogy éltem túl a gyerek-, és fiatalkoromat. Mostanra egy állandó, mély izzássá szelídült. És megtanultam, hogy számomra a teljes nyugalom soha, de soha nem elérhető állapot, és fontos, hogy ne is akarjak rá törekedni, mert attól feszülök be jobban, hogy zen nyugodt akarok lenni, de képtelen vagyok.

Az én idegrendszerem nem erre van hangolva tehát. A mozgó harmóniára, amit nekem kell újra és újra finomhangolni. Nem egyszerű, de legalább folyamatos munkát ad.

Azért adnék néhány tanácsot annak, aki eljutott idáig az olvasásban, és maga is azt érzi, hogy soha nem tud teljesen nyugodt lenni.

Időnként hagyd abba a gondolkodást, csak csinálj valamit. Kerti munka, főzés, fizikai mozgás – utóbbi NAGYON ERŐSEN AJÁNLOTT!

Ne akard elnyomni a feszültséget, hanem engedd meg, hogy mozgásban maradjon, de mozogj vele. Azaz ülve, pihenve NEM FOGSZ MEGNYUGODNI. Mozogj, sétálj, takaríts, bármit, csak engedd a mozgást.

Időnként engedd ki a túltöltést valamilyen kreatív úton, amivel alkotsz: festés, sütés-főzés, lakásrendezés, írás, zenélés, bármi, ami kreatív, és maradandót alkotsz vele.

Mert ez a konfiguráció sosem csendes. A retrográd Plútó–Uránusz akkor betegít, ha el akarod fojtani. Ellenben, ha engeded, akkor elméd még öregen is dolgozni fog, kutat, rendszerez, újít. Nem hullik szét, hanem mélyül. Mint egy jó hegedű: minél többet szól, annál mélyebb a hangja. Funkcionálisan túl tudjuk terhelni magunkat, de aktív pihenéssel, testmunkával, fizikai földeléssel regenerálni lehet.

És valóban, lehet ez az együttállás, szembenállás az őrület határa, de ugyanitt van az ihlet határa is… és ott fogható meg a tudatosság, amikor tudjuk mikor melyik felé lépünk.

És… még valami. Ez a X. -IV. házas tengely azt is mutatja, hogy képes vagyok-e a múlt romjain építeni valami olyat, amit előttem még soha senki. Csak, hogy egy kicsit a felmenői témát is behozzam. Amikor az ember gyermekkorában sosem érezte magát biztonságban semmilyen módon, felnőttként rohadt nehéz elhinni, hogy de, biztonságban vagy, ráadásul nem mástól kapod meg, amire annyira vágytál, hanem te magad váltál képessé a saját biztonságodat megteremteni. Úgy a fizikait, mint az érzelmit, és pszichés biztonságot is. Hogy uralod magad.

Hogy már van tér, figyelem, értékteremtés, és nem kell bizonyítást keresnem arra, hogy jogom van létezni. Nem letagadni semmit, ami a múltban volt, nem elfelejteni, hanem átformálni. Erről szól az egész ŐsErő©Módszer.

Időnként most is odafordulok ahhoz a barna, göndörhajú kislányhoz: tudom, hogy féltél, és dühös voltál. De már itt vagyok neked, és soha, de soha nem hagylak el. Biztonságban vagy. Vagyunk.

Köszönöm, hogy kitartottál.

Egy TikTokos követőm kérdésére válaszoltam Isten vs. Ördög témában

Fri, 28 Feb 2025 13:02:00 +0000

Na kérem szépen, eddigi Tiktokos múltamat tekintve minden idők legtöbb hozzászólását generáló videómat osztottam meg két nappal ezelőtt.

A véleményemet kérték Isten/Ördög témában, és ha kérés érkezik, én szívesen válaszolok. A többség szerencsére értette, és tudta értelmezni a videóban elhangzottakat, voltak néhányan, akik kiemeltek belőle szavakat, mondatokat, és arra reagáltak, és/vagy kioktatni, meggyőzni szándékoztak engem, nekik egy következő videóban válaszoltam meg. Aztán ma reggel egy általam régóta követett oldal itt a fészen pont e témáról írt: foglalkozzunk-e a funkcionális analfabéták többségében rosszindulatú hozzászólásaival, érdemes-e beleállni?

Nem, úgy gondolom nem. Hiszen pont emiatt úgysem értik a további szavakat, mondatokat sem.

De azt viszont nagyon is gondolom, hogy egy kicsit sem kell hagyni őket teret nyerni, levegőhöz jutni se. Mivel az elmúlt évek bebizonyították, hogy a "ne foglalkozz vele, akkor majd megszűnik" mondat is a spirituális dogmák bugyrába sorolódott, bizony de, ezeket masszívan le kell állítani, különben egyre többen lesznek. Ezt megtettem egy mai videóban, csak úgy spontán, kutyasétáltatás közben kinn az erdőben, mezőn.

Nos, tehát ez a bizonyos rendkívül megosztó videóm szövege, ha érdekel.

„Jó napot! Előre bocsátom, nem szeretnék kötekedni, hanem érdeklődni.Keresztény háttérből jövök, és ezt, amivel ön foglalkozik mi okkultizmusnak hívtuk. Mi a véleménye az Isten/Ördög dologról? Nem szeretnék senkit sem térítgetni, inkább a tudatlanságom szeretném eloszlatni. Köszönöm a válaszát.” - írta nekem nagyon kedvesen PJános74.

Mivel valóban azt érzem a hozzászólásából, hogy nem kötekedni akar, és tisztelettel írt, én is megtisztelem azzal, hogy nem egy hozzászólásban válaszolok, amit egyébként is lehetetlen lenne e témában, hanem néhány percig beszélek mit gondolok én erről.

Előrebocsátom, hogy valószínűleg sok vallásos embernek nem fog tetszeni, amit mondok, hiszen aki valláskövető, az egy nagyon erős, szabályokkal, dogmákkal teli világot választott, ahol még mindig nehezen tűrik az eltérő nézeteket, hitrendszereket, eltérő életmódot, gondolkodást. Az okkultizmus számukra szitokszó, és okkult dolgokkal foglalkozik a pokol kénköves bugyraiban fogja végezni. Nos, számomra már itt borul a vallások jórésze, hiszen olyan módon korlátozza a szabad, önálló gondolkodást, és akar megtartani fenyegetéssel, félelemkeltéssel a rendszerben, ami az én szabad szellememnél már nagyon régen villogtatja a piros lámpát. De elfogadom, hogy a tömegek részére szükséges a félelemben tartással vegyes irányítottság, mint igazodási pont. Ezt nem csak a vallásokban van így, a politikai hatalom is ezzel a módszerrel él.

Számomra isten egyenlő magával a teremtéssel, és már itt eltér az én felfogásom a vallási dogmáktól. Ez a teremtői minőség az én szemléletemben mindenhol mindig mindenben jelen van. Nem csak az emberben, hanem a természet minden formájában, a teljes világegyetemben. A teremtés mindenhol jelen van, az űrben, a bolygókban, a teljes univerzum végtelenségében. A teremtő számomra az az elem, ami mindent áthat, nem csak a szemmel látható és kézzelfogható dolgokat, élőlényeket, hanem a láthatatlan térben is. A teremtő az én felfogásomban nem rossz és nem jó, hanem MINDEN. Tehát rossz is és jó is. Hiszen a minden mindent tartalmaz.

Nézzük az ördög kérdést. Számomra ő is a teremtés része, a teremtő akarat által létjogosultsággal bíró entitás. Tapasztalatom szerint az ördög és az isten minden emberben jelen van. És ahogy az indián mondás tartja: az a farkas erősödik meg, amelyiket eteted.

Ugyanakkor nem különválasztható a teremtés, teremtő energia az ördögi energiától, hiszen az ember a nagyra tartott maréknyi szabad akaratával olyan sötét, másoknak és önmagának ártó tetteket visz véghez, az emberek nagy része olyan gondolatokkal éli az életét, amelyek miatt a Lélek, azaz a tiszta isteni fény bennünk, szépen lassan eltávolodik az embertől. Ez nem jelenti azt, hogy automatikusan az ördög martalékává válik a lelkétől eltávolodott ember, de kétségkívül eljuthat a világos és sötétség határmezsgyéjére, attól függően, hogy mennyire frusztrált, van tele félelemmel, szorongással, mennyire adja át magát a saját belső sötétségének. Hogy ez mennyire így van, a szeánszaimon megtapasztaltak bizonyítják, amikor a Lelket behívom a térbe, márpedig minden alkalommal behívom, minden vendégemnél.

Aztán most beszélnék egy cseppet erről a vallási megítéléséről az okkultizmusnak. Az okkultizmus leegyszerűsítve a láthatón és emberi érzékelésen túli dolgokkal foglalkozik. Na, mostan kérdezem én: amikor istenről és az ördögről, az angyalokról, a démonokról beszél a vallás, ezek látható és az emberi érzékekkel észlelhető dolgok? A választ a hallgatóságra bízom.

Ahogy a kereszténység terjedt a világban, könyvek százai mesélnek arról, és ezt a vallási történelem sem tagadja, hogy milyen módszerekkel pusztították el a természeti népek, vagy egyszerűen csak más hitű népek millióit, pusztán azért, mert azok nem a kereszténység dogmáit, tanait követték. Azok az emberek, akik isten és Jézus követőinek mondták magukat, utóbbi a szeretet parancsát hozta el az Újszövetséggel. Fehér palástos, vörös kereszttel díszített isten katonái mészárolták le a legkegyetlenebb módokon, és fosztották ki a nem keresztény népeket, országokat. Erőszakoltak meg nőket, vágtak le gyerekeket, gyújtottak fel falvakat, városokat, kínoztak meg embereket Jézus és isten, na meg a szeretet nevében.

1487-ben két inkvizítor, szintén a kereszténység nevében, és védelmében megírták a Malleus maleficárum, azaz a Boszorkánypöröly című művüket, megdöbbentő részletességgel leírva a boszorkányoknak titulált szerencsétleneken alkalmazott kínzómódszereket. Nem részletezem. Mert ami ebben van, és amit azóta már számos más könyvben és történelmi műben olvashatunk, na, ha valami, az maga a pokol, és az ördög, a sátán tobzódása. Ez a könyv maga a megtestesült nőgyűlölet, amelynek sajnos mai napig melegágya a katolikus egyház. Ezt a borzalmas művet huszonkilenc kiadásban nyomtatták ki. Ezt a könyvet, amelyet e két elmebeteg szerzetes, inkvizítor megalkotott, még ma is a világirodalom legelvetemültebb, legostobább, és mégis legveszedelmesebb könyvének tartják, jócskán megelőzve Hitler Mein Kampfját. Ez a könyv az okozója a legóvatosabb becslések szerint is 8 millió ember, főként nők, de gyermekek és férfiak minden képzeletet felülmúló kínzatásainak, majd megégetésének.

Olyan embereket pusztítottak el, akik megpróbáltak segíteni embertársaikon, fájdalmaik enyhítésében. Gyógynövényeket használtak, a szülő nők fájdalmát enyhítették, világra segítették a gyermekeket. Az embereket egymás ellen hergelték, hogy jelentgessék fel szomszédaikat, saját rokonaikat is. És ehhez nem kellett sok minden, elég volt, ha egy nő szebb volt az átlagnál, és/vagy mert megkívánta egy férfi, de nemet mondott, máris ment a máglyára. Mindazért, amit elkövetett az egyház gyakorlatilag a könyv megjelenésétől több száz éven át, tudomásom szerint egyetlen egyszer sem kért bocsánatot.

Okkultista vagyok? Vállalom, igen. Olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek a láthatón túl vannak, de nem csak én, hanem mindazok, akik az én vendégeim, megtapasztalják maguk is a láthatón túli erők működését. Az okkultizmus nem szitokszó. Az okkult, ezoterikus, spirituális ember nem cimborál az ördöggel, ha nem akar, ellentétben azokkal, akik erőszakkal akarják elhitetni az emberekkel, hogy higgyenek valakiben, aki nem látható. Féljenek valakitől, aki nem látható. Szentekről beszélnek, akik a tudomány mai állása szerint bizony súlyos pszichés problémákkal küzdöttek, ártottak maguknak, lásd például Szent Margitot. De említhetem az írországi Magdaléna nővéreket, akik az 1900-as évek közepéig művelték "áldásos" tevékenységüket, csecsemők ezreit gyilkolva, és ásva el, az anyákat rabszolgasorba taszítva, testileg, lelkileg megnyomorítva. Mindezt Krisztus és isten nevében…

De mi vagyunk a rosszak, akik az ördöggel cimborálunk. Tőlünk kell félni, akik segítünk másoknak például az asztrológiával, amely több ezeréves múltra tekint vissza, és a fizikai tudományokban ma is mérvadónak számító tudósok hivatását visszük tovább ezzel. A teljesség igénye nélkül az ókortól kezdve asztrológus/asztronómusok voltak: Platón, Püthagórasz, Arisztotelész, Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás, Paracelsus. Johannes Kepler, minden idők legnagyobb csillagásza például szintén asztrológus is volt. Csak a XIX. századtól vált ketté az asztronómia, és az asztrológia.

Az egyház soha nem kért bocsánatot tudomásom szerint az elkövetett bűneiért, amelyet a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk isteni, vagy krisztusi szándéknak, sokkal inkább az ördög művének.

2006-ban a kezembe került egy könyvecske. Mondom még egyszer: 2006-ban, tizenkilenc éve. Nem a középkorban. A könyv írója Lothar Gassmann, a címe pedig két kérdés: Az ezoterikus tan, mint segítség az életben? Mi az igazság az asztrológiával, spiritizmussal, mágiával és varázslással kapcsolatban?

Döbbenetes az a rengeteg ferdítés, butaság, belemagyarázás, és igen, fenyegetőzés, ami a könyvben jelen van. Mi van mindig az ilyen megnyilvánulás mögött? A félelem. Félelem attól, amit az agy nem bír befogadni, elfogadni, ami eltér az ő keretrendszerétől, ami kibillentheti, ami az ő hitét megrendítheti. És persze egy fontos tényező: a pásztor félti a báránykáit. És mindig egyre több báránykát akar. Ahogy a bárányok elkezdenek fogyatkozni, minden farkast ki akar irtani, attól függetlenül, hogy nem mindig a farkasok tehetnek a bárányok fogyatkozásáról. A bárányok néha öntudatra ébrednek, és nem akarnak többé birkamód élni.

Sajnos ennyi idő alatt csak ennyit tudtam elmondani,mit gondolok én az Isten vs. Ördög kérdéséről.

Egy TikTokos követőm kérdésére válaszolva: miért vagyok mindig halott szerepben a családállításokon?

Fri, 28 Feb 2025 13:01:00 +0000

„Megkérdeznék öntől valamit... 16 családállításon vettem részt mint képviselő. Ezek fedett állítások voltak egytől egyig. Lehet annak bármiféle jelentése, hogyha, egy halott volt a történetben, akkor mindig rám került az a szerep? Ezen gondolkozom már egy ideje... Válaszát hálásan köszönöm!”

Hangsúlyozom, hogy a saját megtapasztalásaimról beszélek, nem arról, amiket könyvekből olvastam, vagy más spirituális tanítóktól, tanokból hallottam. A halottak, a túlvilágra került emberek témában amúgy sem lehet anélkül beszélni, hogy az ember ne futna bele valami ellenkező véleménybe, amihez körömszakadtáig ragaszkodik valaki. Számomra a leghitelesebbek még mindig a halálból visszatértek beszámolói, de ezekkel is fenntartásokkal vagyok, hiszen ha jól emlékszem a leghosszabb ideig odaát tartózkodó sem volt egy óránál tovább, mielőtt visszatért volna.

De kétségkívül én mindent fenntartással kezelek, amíg nem tapasztalom meg magam. Ez egy ilyen „rossz” szokásom.

Mivel még élek, így nem tudok arról hitelt érdemlően beszámolni, hogy mi van a halál bekövetkezte után, saját objektív tapasztalatomat mindössze a szeánszaimon történtekből vonom le, amikor már eltávozott személy energiáját hívom be.

Ezek a tapasztalások bizony elég távol állnak attól, amit a spiri narratíva tol, jelesül, hogy itt kóvályognak körülöttünk akármennyi ideig is, és tanácsokkal látnak el, segítenek, stb. Pláne azok, akik életükben nem tették ezt. Haláluk után sem fogják.

Nyilván van, aki nem rögtön rebben tova, van, aki akár napokig, hetekig is földközelben marad, erre tudok példát. És nagyon kis százalékban olyan is, aki nem tud továbbmenni. Utóbbi az én praxisomban egyetlen egy volt, ő kifejezetten azt mondta, hogy szeretne, de nem tud elmenni. A többiek általában azt mondják, hogy fogalmuk sincs mit keresnek itt, és gyakorlatilag a legkisebb mértékben sem érdekli őket, hogy mi van a hátrahagyottakkal, szó szerint hátat fordítanak, és közlik, hogy nincs dolguk a térben lévőkkel. Tudom, rossz ezt hallani (olvasni) azoknak, akiknek szoros, szeretetteli kapcsolatuk volt az eltávozottal, nehéz elfogadni, hogy bizony, amint átlép, már nem kötődik ide, vagy csak nagyon rövid ideig, majd továbbmegy. Ugyanis ez a dolga, nem az, hogy az itt maradottakat támogassa. És tudom, hogy most sok-sok komment keletkezik majd, hogy de, mert neki az anyukája, apukája, szerelme, férje, felesége, társa, barátnője, testvére, és a többi még mindig itt van vele, de higgyétek el, hogy ez senkinek nem jó, nekik a legkevésbé. Arról már nem is ejtek szót, csak nagyon zárójelben, hogy az agyunk mikre képes, hogyan tudja elhitetni velünk érzékeléseink valóságát. Előbb-utóbb meg kéne érteni, hogy nem véletlenül lett vége az eltávozott földi életének. Bárhol is legyen az a másik dimenzió, az az ő világuk már, és nem ez a földi élet.

Kedves követőm kérdésére tehát a saját, szubjektív véleményemet tudom elmondani, azzal a háttérrel, amit a halállal, haldoklással kapcsolatos tájékozottságom, valamint a saját e téren szerzett tapasztalásaim következtében alakítottam ki.

Több oka is lehet tehát annak, hogy valaki az ilyen eseményeken a halott szerepébe kerül.

Vannak emberek, akik születésük után is jobban kötődnek egy vagy több elhunythoz, mint egy élőhöz. Ez többnyire tudattalan energia. Asztrológiai szempontból ezt is gyönyörűen látni a születési horoszkópban. Ha ez a helyzet, akkor ők nem tudatosan, de lehet, hogy tudatosan is, fél lábbal mintegy odaát maradnak. Nekik nagyon nehéz ebben a világban létezni, mintha mindig is két világ között lebegnének. Mivel gyakorlatilag otthon vannak mindkét világban, így a már eltávozottak energetikája is jobban „átjön” rajtuk keresztül a szeánszokban, mint az abszolút két lábbal a földön járó embereknél. Hogy úgy mondjam, jobban tudják interpretálni az energiát, jobban ki tudják fejezni magukat, ami egyébként gyakran nagyon nehézkes a szeánszokon, nem minden ember képes jól kifejezni a benne megjelenő energiákat, érzelmeket, érzéseket, képeket.

Ez lehet az egyik ok. Másik oknak én azt gondolom, ha valaki elveszítette egy szerettét, akihez nagyon kötődött, vagy friss gyászban van, vagy megérintette a halál szele, ők mind közelebb vannak a túlvilághoz átmenetileg. A friss gyász, vagy az, hogy képtelenek vagyunk elengedni egy meghalt szerettünket, erős kötőerő lehet, és ez megjelenhet az állításokban, az ilyen emberből árad a megfoghatatlan energia, amelyet mások is éreznek, és kiválaszthatják őt erre a szerepre. Saját példám erre: amikor édesanyám meghalt, a következő három évben én magam is gyakorta voltam az állításokban résztvevőként halott szerepében, illetve annak a szerepében, aki elveszített valakit. Utóbbi esetben ezt az elengedést „játszottuk” le (és nagyon idézőjelbe a játszottuk szót) ami nekem komoly érzelmi megrázkódtatással járt, hiszen meg voltam győződve róla elméből, hogy már túl vagyok anyu elvesztésén.

Véleményem szerint tehát summázva, aki születésével, vagy átmenetileg egy gyász miatt közel van a másik oldalhoz, belekerülhet az állításokban a halott szerepébe, vagy annak a szerepébe, aki nem tudja, nem tudta még elengedni halott szerettét.

Köszönöm szépen a Hölgynek a témafelvetést, és a bizalmát.

Imáim

Fri, 28 Feb 2025 13:00:00 +0000

A Hold lassan fogyatkozik.

A Mars a Napomon áll, trigonban saját radixbeli helyzetével. A Szaturnusz még hosszú ideg grasszál a radix IV. házam fölött, ahol számomra fontos erők vannak. Már túl van a Napomon, most a Merkúrom felé tart, majd jön a Chiron, végül a Szaturnusz-Vénusz együttállásomon fog oda-vissza cirkulálni, mint jó tanító, aki újra és újra kikérdezi a leckét, hogy biztos legyen a tudásomban, hogy elégedetten utamra bocsáthasson a következő 29 évemre - vagy ami még hátravan belőle.

Mély átalakító, számonkérő, kérlelhetetlen erők vannak most.

Nem, a kérlelhetetlen nem könyörtelent jelent.

Kérlelhetetlenül halad az idő, és az erők dolgoznak, mást nem tudnak tenni, akkor is, ha nem vagyunk rájuk tudatosak.

Megteheted, hogy a viharos tengeren nem fogod a hajód kormánykerekét. Nem fókuszálod figyelmedet az útirányra. Összekucorodhatsz a hajód egy sarkában, és átadhatod tested, lelked a Rettegésnek, ami a villámlástól, az esőtől, a vihartól gyorsan úrrá lesz rajtad. Átengedheted a Félelemnek az irányítást életed, vagy halálod felett.

Az Univerzumnak mindegy, hogy döntünk: rettegve feladjuk, vagy küzdünk, amíg erőnkből telik.

Az erők oda-vissza kérlelhetetlenül működnek. Egy-vagy több, bármennyi élet sem számít, hiszen Halál nem létezik, a hiányt mindig betölti az Univerzum, mert ez a Természet, az Élet, az Univerzális Rend. A hiány csak nekünk fáj, embereknek, nekünk is csak ideig-óráig. A Földön minden más élőlény simán jön-megy a Körforgás Természetes Rendjében.

Az Életem, amíg tart, a kezemben van.

Kérhetek segítséget, dönthetek az elmúlás mellett, és kérhetem a terheim – vagy szeretteim terheinek – könnyítését. Vagy megkapom, vagy nem, és hagyjuk azt, hogy állandóan megpróbáljuk megmagyarázni, hogy egyiknek miért sikerül, a másiknak miért nem. Fogggalmunk sincs, hogy ki hol tart az útján, akár ezen élete útján, akár életek sokaságának láncolatán melyik fázisban tart. Ezért teljesen felesleges azon puffogni, kinek jobb, neki miért, és nekem miért szarabb, biztos, mert nem érdemlem meg? Francokat. Ezen gondolkodni túl értékes energiákat emészt fel.

Üldögélsz a hajód egy sarkában, míg alattad tombol az óceán, körülötted az elemek játéka azon van, hogy pusztulásodat szolgálja. Vagy nem adod ilyen olcsón a bőrödet, és megragadod azt a hajókormányt, lábaidat szilárdan megveted az alattad táncoló lélekvesztő padlóján. Nem törődsz a hegynyi hullámokkal, az üvöltő széllel, és az özönvízzel, MEGTESZED, AMI TŐLED TELIK, AMIT BÍRSZ ERŐVEL, és harcolsz. Hogy ne feladva távozz, ha már menni kell, hanem imával az ajkaidon, és megtéve azt, ami telik tőled. Az Életért. Ha kell. Ha akarod persze.

Írom ezt úgy, hogy itt a hegy tetején őrült táncot jár Szél Úrfi, remek inspirációt adva nekem az íráshoz. Megmutatva, mennyire ki vagyunk szolgáltatva az Elemeknek, és mást nem tehetünk, mint örömmel fogadjuk őket. Mert ha nem, akkor is mulatnak kedvükre. Ilyen az Élet, a Világ, a Föld, és az egész Univerzum. „Szél fúúújj át rajtam, szél fúúújj át rajtam, sejehajjj!” Vigyél mindent, ami nem kell nekem. Belőlem, és körülöttem is. Tisztítsd a teremet a belsőt és a külsőt is!

Én ma elmentem a templomomba. A virágillatú, csupaKeltikés Erdőmbe. Ahol az lehetek, aki vagyok, sallangok, megjátszások, szerepek nélkül. Feszültség nélkül. Beszéd nélkül, csendben, illetve persze halkan motyogva magamban, mert hiszem, hogy a kimondott emberi szavak még erőteljesebbé tehetik a mágiát.

Ott voltam, ahol kitágulhat a tudatom, amit én annyira szeretek, szó szerint kitágulhat, és vele tágulhatok én is, megszüntetve emberi testem határait, megélve nem csak a tudati, hanem a testi határtalanságot is. Amikor már nem tudom, hol végződik Magdus és hol kezdődik az Erdő. Én járok Földanya Testén, vagy ő siklik alattam.

A Természet engem úgy ölel át és fogad be, kritika, kérés, és feltételek nélkül, mint amikor az ember a legmélyebb, legmagasztosabb szerelemben egyesül a másikkal. És bár az csak pár pillanat, itt a pillanat órákká nyúlhat, egészen addig, míg nem döntök úgy, hogy elhagyom ezt a Teret.

És én ma kértem. Imádkoztam. Nem ahogyan a templomban szokás. Úgy, ahogy egy boszorkány imádkozik. Ahogy Földanya Leánya imádkozik szülőanyjához. Lehet, tán még sosem használtam ilyen módon az Erőmet, azt, amivel születtem. Hiszen az ember nem tudja használni, ha nem tudja hogyan kell, azt sem, amivel született. Ha nem segíti, nem támogatja, ha nem mutatja meg neki valaki, még idejekorán, hogy ki ő, mi ő. Magától oly’ nehezen hiszi el, érzi át, érti meg, pláne használja is. Nekem már sokan és sokat mondták, mondják, újra és újra, én mindig elhiszem, aztán valahogy elsikkad, és száz százalék helyett csak félárbócon nyomom, hogy a hajós hasonlatnál maradjak. Bele vagyok állva az Erőmbe, erről beszéltem a legutóbbi videómban. Csak éppen nem használom. Ott állok benne, hiszen nem is állhatnék máshol. De pont ez a baj, hogy csak állok benne. Az aranyrög ott van a zsebemben, én mégis éhenhalok…

Hát nem.

Ma feljebb húztam kicsit a fővitorlámat, hiszen gyönyörű szél van, csak hagynom kell, hogy vigyen, miközben én a hajóm kormányába kapaszkodom és tartom a kijelölt irányt.

Kijelöltem.

Tiszta erőből tartom. Lábaimat szilárdan megvetettem. Én nem ülök le a hajó egy védettnek gondolt zugába – hogy is lehetne olyan a háborgó tengeren… Nincs védett zug. Az csak illúzió.

Adom az erőm, nem adom a bőröm olcsón, és ezért végre mertem IGAZÁN KÉRNI. Használtam az Erőm.

Mi kell ahhoz, hogy az ember mélyen, és igazán és félelem nélkül kérni merjen? Anélkül a félelem nélkül, amit a kétezer éves hagyományok belénk vertek, hogy zsigereinkben, sejtszinten hozzuk a láthatatlan, és nálunk nagyobbnak, és erősebbnek hitt hatalomtól való félelmet, és azt, hogy a kérésekért áldozatot kell hoznunk, adnunk. Méghozzá olyat, ami a legnehezebb tán…

Látom a vendégeimnél, hogy a sokezeréves vallási téboly dogmáitól rettegnek még mindig, az isteni büntetéstől, ha rosszat tesznek, gondolnak, ha vágyaik nem kompatibilisek a bibliában írottakkal, vagy valamely keleti vallási tétellel… miközben spirituális, vallásoktól szabad gondolkodónak hiszik magukat… Mert nem látják át, hogyan szivárgott be, sunyi módon, és aljasul a szabad szellemiségbe a vallás.

Tudom, hogy nehéz ettől a belénk kódolt energiától függetlenedni.

Jajdenehéz… merhetek AKARNI? Merhetek örömöt vágyni, bőségben, egészségben élni, merhetem elhinni, hogy nem kell büntetésben lennem?

Én kértem.

Imádkoztam, és sírtam.

Ott az Erdőmben, a szél szárította fel a könnyeimet, miközben a fák recsegtek körülöttem.

A megkönnyebbüléstől sírtam, hogy végre megteszem. Hogy nem csak küzdök, mint egy oroszlán, hanem felfogva, hogy mennyire véges emberi hatalmam, és tudásom, segítséget kérjek ahhoz, ahol tehetetlennek érzem magam, elfogytak az eszközeim, de bármennyire is akarom, nem tudom elengedni.

Mert ember vagyok, Nő, Asszony, Feleség, és Anya, annak minden esendőségével, fájdalmával, keserűségével, félelmeivel, fájdalmaival, jó és rossz érzéseivel.

Annyi mindent láttam bő fél évszázados életem alatt, jót és rosszat is, hogy már nem számít, hogy jó vagyok, vagy rossz, már nem törekszem egyikre sem, sem mellette, sem ellene. Lényegtelen ez már számomra.

Mert alapvetően jól vagyok úgy, ahogy vagyok, mindig úgy, ahogy éppen vagyok.

Már csak a valóság érdekel, nem az, amit mások ráaggatnak.

Az a valóság, ami engem érdekel, amit látok, és tapasztalok, a legtöbbek számára elviselhetetlen.

És én ott, az Erdő mélyén rátalálok erre.

Mint ma is.

Kértem tehát. Imádkoztam, és sírtam, és azt is mondtam, ha kell, önmagamat áldozom, ha ezt kéri bárki is. Nyitva hagytam ezt a kaput is. Ha kell jó, ha nem, úgyis jó. Mert már nem számít igazán semmi, csak az, hogy saját mikrokörnyezetemben REND legyen. Teljesség. A teljességbe pedig minden beletartozik. A fájdalom, a szorongás, a nehézségek, a kudarcok, a félelmek, de egyenlő arányban az örömök, a boldog pillanatok, az egészség, a tehetség, a nevetés, a bőség is.

Én nem hiszem, hogy a bőség a lét természetes állapota, mert nem ezt tapasztaltam. Hanem azt, hogy ahogy a Természetben, ahogy az időjárástól függ minden, van, hogy bőség van, és van, hogy szűk-ség. Van, hogy kiáradás van, van, hogy beszűkülés. Van, hogy forróság, és van, hogy fagy. Van, hogy pusztulás, van, hogy születés. És ez így van rendjén. Ez a harmónia.

Az egyensúlyt kértem, a harmóniát. A békét, és a biztonságot a bizonytalanság, és a békétlenség közepette. A szeretetet, és szerelmet, az édességet a keserűség mellé. Az egészséget, és felismeréseket, az időbeni megérkezéseket.

A szellemi tisztaságot, és azt, hogy ami (aki) tiszta, és jó, és amire (akire) másoknak is nagy-nagy szüksége van ebben a világban, azt ne engedjék eltűnni, elsüllyedni, elszürkülni, ne húzza be a sötét, és nehéz, és fájdalmas többségi keserűség szenvedésenergiája.

Aztán mikor jelet kértem a hogyan továbbra, néhány perc múlva balról egy 12 tagú dámszarvas csapat, pillanatokkal később, jobbról szintén tucatnyi vaddisznó jelent meg a völgy két oldalán, amelyben haladtunk. Utóbbiakkal még sosem találkoztunk, pedig gyakori erdőjárók vagyunk. Oly közel voltak, és olyan határozottan haladtak felénk, hogy hangos hejj-hejj-hejj!!! kiáltásokkal tudtam csak megállítani őket… Nem riadtak meg. Kissé megtorpantak, néztek, majd komótosan elcammogtak. Némileg erősebben vert a szívem, mert kutyával voltunk, és így egy kicsit más azért a gyerek fekvése… Sosem tudható, hogy a kutya milyen reakciót vált ki a vaddisznókból.

Hogy ez volt-e a jel, nem tudom. Azt tudom, hogy ilyen élményünk még nem volt.

Most, hogy fogyóban a Hold, minden este újra-, és újraerősítem a kérésemet. Nem azért, mert attól tartok, nem hallják meg. Azért, mert a legnagyobb viharban is erősen tartom azt a kormánykereket, és határozottan fókuszálok az irányra. Hogy nem csak kilövöm a vágynyilacskáimat, aztán lesz, ami lesz, hanem elszántan MEREM AKARNI, amit akarok. Nem csak szeretném, ezt a szót töröltem a szótáramból már jóideje.

AKAROM, és ami emberi mivoltomból telik, megteszem, hogy akaratom megnyilvánuljon a fizikai Valóságban.

Ez az írás is azért született, hogy a gondolatokat, a vágyat, az akaratot, a halkan elsuttogott szavakat megerősítse.

Azt nem tudom, hogy ez mire lesz elég, ezt majd az Idő fogja megmutatni.

(2024. március 28-i írásom)

Levelezésem Isten témában

Fri, 28 Feb 2025 12:59:00 +0000

A minap megosztottam a Facebookos oldalamon, a CsontAsszonyon a TikTokra készült videóm szövegét, ami sokaknál kiverte a biztit ott, de többek viszont értették a szavaimat. A kérdező magánban írt aztán nekem, további kérdéseket tett fel. Mivel úgy döntöttem ezekben az időkben most nem harcolok a megértésért, így csak ide hozom írásban a levelezésünk szövegét, nem készítek belőle videót.

Hangsúlyozom újra és újra, nem nálam van a bölcsek köve. Én mindig csak a saját tapasztalataimról írok, nem az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen igazságról, ami egyébként sincs. Arról írok, amit én gondolok e témában.

Kérdés:

-Tiszteletben tartja-e az ördög, hogy én nem őt keresem?

Válaszom:

- Ahogy említettem a videóban is, az ördögöt én úgy látom, hogy kinn is van, és benn is van. Mint Isten/Teremtő is. Nem lehet szervesen elkülöníteni, hogy ez én vagyok, az meg ő. Csak az emberi elme polarizál így. A valóságban szerintem ez nem ilyen evidencia. És én nem is tudok, és nem is akarok polarizálni, hisz örülök neki, hogy végre megtapasztaltam milyen nem polarizálni, hanem egységként, egyben látni a dolgokat.

Tehát képzeljük el, hogy van egy farkasunk, aki, mint tudjuk vadállat, és soha, de soha nem lehet tökéletesen megszelídíteni. De kísér minket vándorutunkon. Bízhatunk benne, hogy ha etetjük, szeretjük, simogatjuk, beszélgetünk hozzá, és megkérjük dolgokra, teljesíti, de soha nem szabad elfelejteni, hogy ő vadállat! A vadállat önálló akarattal bír, maga dönti el, hogy akar-e együttműködni, vagy sem. Adok neki enni, melegedhet a tüzemnél, sőt együtt is alhatunk, összebújva, egymást melegítve. De ha ő úgy dönt, hogy felkel, és elmegy vadászni, én ebben nem gátolhatom meg. Amikor elmegy vadászni, kegyetlenül öl, és gyilkol, nem mérlegel, csak elveszi, ami kell neki. Lehet, hogy nekünk is ad a zsákmányból, de az is lehet, hogy simán éhen halhatunk mellette, ha magunknak nem vadászunk, ez esetben minket is szépen felfal.

A farkas ez esetben egyben az Isten és az Ördög szimbóluma is, hiszen ahogy mondtam a videóban, ha mindent Isten teremtett, az ördögöt is ő hozta létre, ellensúlyként, kísértőként, felkérdezőként: hol tartasz az emberi utadon? Tudsz-e különbséget tenni jó és rossz között? És melyik oltárán áldozol? És honnan tudod, hogy ami neked jó, az másnak nem rossz?

Az ördög tehát nem tart a világon semmit tiszteletben, vele nem releváns ez az emberi fogalom. Ő az emberben lévő ösztönökre reagál. Mennyire tudjuk mi magunk megfigyelni és kordában tartani az ösztöneinket, mennyire tudjuk irányítani, és merre, ez a lényeg. És ez nem azt jelenti, hogy teljesen el kell nyomni az emberi ösztönöket, sajnos itt hibázott és hibázik rendkívül nagyot minden vallás, és egyház. Hogy az ember alapösztöneit akarja elnyomni, és korlátozni, és kordában tartani, ami LEHETETLEN. Az emberi ösztönök olyanok, mint egy felfújt lufi: ha az egyik oldalán elszorítjuk, a másik oldalon feszül kipukkadásig, ha a másik oldalon, akkor az előző oldal.

Az emberi ösztönöket nem lehet elnyomni, viszont meg kell tanulni ellenőrzés alatt tartani.

Egy tanítóm egyszer azt mondta: Magdi, neked mindig adni kell az ördögnek, különben elveszi. Ez a mondat nekem nagyon becsípődött, és ehhez tartom is magam.

Mindannyiunkban vannak sötét, akár másoknak, akár önmagunknak ártó gondolatok, és ösztönök. Észrevesszük-e, kordában tartjuk-e, vagy szabadjára engedjük?

Én TUDOM, mikor adózom az ördögnek.

Nem könnyű megtalálni az optimális egyensúlyt, hogy kapjon is, és ne akarjon elvenni, és kézben tudjam tartani a dolgokat, de úgy érzem a környezetem és a mentális állapotom tükrében, hogy sikerül.

Életem első 40 évében egy hajszál választott el tőle, hogy behúzzon a sötét erő, de egy különleges élmény teljesen megfordította bennem, és helyretette az ezzel kapcsolatos működésemet. És azóta jól vagyok, rendben vagyok, és a dolgok is jól vannak, és rendben vannak körülöttem. Ha nem, akkor rendbe teszem.

Nagyon fontos megérteni, hogy a tisztelet, mint olyan, egy tanult EMBERI viselkedésforma, nem ösztön, és nem velünk született. Amikor azt mondja egy ember, hogy "tiszteletben tartom" ezt, vagy azt, nekem ott mindig elkezd villogni a piros lámpa, mert ezzel számomra evidenssé válik, hogy nagyon erős ellenállás van benne adott dologgal kapcsolatban, csak a jó neveltetése miatt lefojtja - elszorítja a lufit... Én mindig elmondom: nem kell tiszteletben tartani olyasmit, amiben nem látunk tiszteletre méltót. Legyünk egymás felé szeretettel, amennyire tőlünk telik, vagy kerüljük el egymást, ha úgy érezzük, hogy ez nem megy.

A láthatatlan lények pedig nem tisztelnek. Vagy mellettünk vannak, vagy nem. Vagy ártanak nekünk, vagy semlegesek vagyunk számukra, vagy segítenek - ha kérünk.

Ezek az energiák a szeánszaimon a térbe behívva világosan tudtunkra adják, hogy nem nekik van szükségük ránk, hanem nekünk rájuk... igen, a sötétekre is, bármilyen furán hangzik.

Sajnos nagyon sok tiszta szándékú ember tudatalattija egészen másként működik, mint a tudatos elméje. Az emberek 90%-a egyáltalán nincs tudatában, hogy milyen erők működtetik. Mondjuk ez viszont rémisztő...

Kérdés:

- Azt hiszem értem amit ír. Ezek szerint az ún. démonűzés szolgálata csak elhiteti az emberekkel, hogy még lehet szabadulni az emberi rossz tulajdonságoktól. De az igazság az, hogy valóban nekünk magunknak kell hatalmat venni felette?

Válaszom:

- Tökéletes! A motiváció, az a lényeg! Mit AKAROK? Mivel, kivel, mikor és hol akarok együttműködni, vagy őt együttműködésre bírni, ez a kérdés. És ha ebből a perspektívából nézi, máris nem félelemalapú a történet, hanem felelősségvállalás van mögötte saját magamért, gondolataimért, ösztöneimért, cselekedeteimért.. Nem tolom se az ördögre, se istenre, ami történik velem, vagy ami nem! Segítséget kérhetek tőlük adott célom eléréséhez.

Kérdező:

- Hát ez most jó sok muníció. Átolvasom többször, és köszönöm. Bevallom sok ilyen témát nézegettem, de lett bennem egy belső bizonyosság, hogy Önnel beszéljek(írjak). Már csak az érdekelne, hogy az Isten, Elohim, Hatalmasság, hogyan szeretne engem vezetni. Eddig Jézust tekintettem magam előtt, de az ismereteim szerint vagy nem ismerem, vagy félreismertem, vagy félreértettem az üzenetet. Gondolkoznom kell...

Válaszom:

- Ahogy fentebb írtam: NEM ŐK AKARNAK TŐLÜNK BÁRMIT IS, HANEM NEKÜNK KELL KAPCSOLÓDNI HOZZÁJUK. A Teremtő, vagy bármelyik energia, amely a láthatatlan térben van, nem AKAR minket vezetni. A mi befogadóképességünktől, vágyunktól, szándékunktól, akaratunktól, célunktól függ, hogy jelen van-e vagy sem.

Ön nem egy óvodás, akit vezetgetni kell. Felnőtt ember, felnőtt férfi, aki felelősséggel tartozik az életéért. Teljes egészében. A gondolataiért, a cselekedeteiért. Hogy mi a célja, szellemi, fizikai értelemben, ezt kell tudnia ÖNNEK, nem mástól várni a célkitűzést... Tudni, hogy mit akar, mi a szándéka, mi a motivációja, és ehhez kérje a támogatást. És vegye észre, amikor megkapja...

Amikor a korábbi vieóm végén említettem a pásztort és báránykákat, ahogy az egyház nevezi a képviselőit, és a híveit, pont erről beszéltem... hogy meg akarnak tartani egy tudatlan, önmagáért felelősséget vállalni képtelen birka szerepben. (Amúgy vegánként nagyon szeretem a birkákat, ezt a hangsúlyozom.) Márpedig az embernek önálló akarata, valamennyi szabad akarata van, amit HASZNÁLNIA kell. Ismeri azt a mondást: segíts magadon, Isten is megsegít! Na, pont ezt jelenti. Találd ki, hogy ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mert legbelsőbb vágyaid benned a teremtő erő, ami felé haladnod kell, és ehhez kérd a segítséget, támogatást. Így lesz az élet teljes, egész, teremtő. Így válik bennünk a Teremtő igazi, földi, anyagi teremtővé. Általunk.

Kérdés:

- Hogyan kell jól kérni? Kit szólítsak meg, van neve, vagy ez jön magától, belülről?

Válaszom:

- Gondolja, hogy a Teremtő TÉNYLEG nem látja, mi van a fejében? A gondolataiban, az érzelmeiben? Hogy külön szertartás kell hozzá, hogy KÉRJEN, ezt akarná? Azt gondolja, nem elég pusztán befelé fordulva leülni egy fa tövébe, és átérezni a végtelen hálát a Gondviselésért? Nem elég kimondani, hogy KÉRLEK támogass ebben és ebben?

Mert az én tapasztalatom bizony az, hogy mindez elég.

Csak ne feledjük el a végén szívből és őszintén átérezni és kimondani: KÖSZÖNÖM.

Anyai mártírsors

Fri, 28 Feb 2025 12:58:00 +0000

Kedves barátném üzenetét hallgattam ma reggel kinn a tájban.

Egy rokonáról mesélt, egy asszonyról, aki ma reggel úgy döntött feladja e földi életét, és inkább egy másik dimenzióban folytatja útját. Ott, ahol nem kell a cselédsorsot élnie tovább, amit erre az életére a benne működő erőknek zavartalan utat engedve saját döntése alapján választott. Ahogy hallgattam az elbeszélést, úgy formálódtak bennem a gondolatok szavak, és mondatok, képek, érzések formájában, a reggeli fagyos szélben kinn a határban, lassan bandukolva az előttem haladó Férjem és Kutyám nyomában. Szoktunk így, egy ideig együtt haladunk, beszélgetünk aktuális dolgokról, érzéseinkről, gondolatainkról, önmagunkról. Aztán, többnyire én, lemaradok tőlük, lézengek a tájban. Hagyom, hogy jöjjenek menjenek a gondolatok a fejemben, és csak hagyom ezt az érzést is, ami olyan, mint amikor a puha szárnyas pitypangmagot szárnyára veszi a szellő.

De most nem volt ez a repülő szőrös pitypangmag érzésem. Semmi könnyedség nem volt a létezésemben. Inkább nehéz volt.

Az utóbbi időben egyre többször jut eszembe, hogy vajon nem hiábavalóság-e minden elszánt segítő szándékom, tudásom, munkám, az asszonyok, lányok felé. Hogy valódi eredményeket érjünk el együtt.

Mert még túl kevés idő telt el. Mert a mi anyáink, nagyanyáink még masszívan vitték a cselédsorsot, a bántalmazott, kirekesztett, megvetett, megalázott asszonysorsot.

Még nincs itt az idő, hogy a pszichogenetika kicsit szelídüljön, még túl erős a múlt bennünk. Talán majd 20-30-50 év múlva, még egy generáció, vagy kettő, és talán már változnak a idők is, hogy nem csak szülőgépeknek tekintenek minket, nem attól lesz nő a nő, ha mindenképpen van párja, férje és gyerekei, és az ő oltárukon áldozza fel saját életét. Hogy nem sokadrangú állampolgár a nő, aki nem vágyik a klasszikus női szerepekre.

Ha már nem csak férfiak irányítják a világot, ha megtörténik a valódi megértése annak, hogy egyikünk se rosszabb, több, jobb, kevesebb a másik nemnél, hanem MÁS. És éppen ez a másság adja meg a földi, emberi lét savát és borsát, hogy nő és férfi külön-külön is, de együtt is tudnak csodát teremteni, és ez nem csak és kizárólag a gyermek, hanem minden, amit az ember teremteni képes.

Ha nem akar a nő férfi lenni, a férfi nővé válni.

Ha nem anyát keresnek a férfiak, és a nők nem apukát.

Ha a nők nem vetik meg saját nőtársaikat, akik más életet akarnak élni, mint a család és a fakanál, ha nem rekeszti ki, vagy nézi értetlenül és ferde szemmel a társadalom azon nőket, akik önmegvalósítani vágynak, hogy saját jogon érjenek el eredményeket, és ne a másik fényében, vagy inkább árnyékában.

Véleményem szerint azonban, amíg férfiuralom van, amíg az európai vezetők többsége férfi, akiket egyébként szintén nők nevelnek, és tolnak a hatalomba, valamint választanak meg, addig nem lesz változás.

Mert ne feledjük: amint fenn, úgy lenn!

És lehet szidni az aktuális hatalmi viszonyokat, meg az ezt megelőzőt, meg a még korábbit, és várni a csodára, újra hitet tenni egy másik pszichopata mellett, de ne feledjük, hogy mindez a mi kivetülésünk. A családunk, a múltunk, a gyökereink mintája, a jelenről és a jövőről való elképzeléseink, vagy inkább kép-telenségünk leképeződése. Aki ordít bármely aktuális hatalom ellen, elmélkedjen rajta milyen volt a viszonya saját apjával, családjával, a férfiminőséggel, milyen most a viszonya saját férfi mivoltjával, saját nőiségével.

És még mielőtt fellobbanna e sorok olvastán TÉNYLEG gondolja mindezt végig.

Az általam vágyott világhoz bizony kell még vagy két-három generációváltás, ha nem több. Ha egyáltalán eljut ide a népesség valaha. Ha hagyja az uralkodó elit, a hatalom, a véleményformálás, ha a nők kritikus tömegei maguktól felismerik, hogy legnagyobb ellenségeik ők maguk saját maguknak, és egymásnak.

Nem tudom eljön-e ez az idő.

Ha igen, én biztosan nem érem meg, az tutifix.

Azt akarom hinni, hogy amit és ahogy teszek, akármennyire csak egy-egy csepp az ésszel felfoghatatlan hatalmasságú óceánban, de talán, egy kicsit talán valami. Akarnék én mást tenni, de mégsem tudok. Bárhányszor indultam más felé, mindig lyukra futottam. Valahogy mindig visszasodor ide az élet, és én újra felveszem a keresztemet, és megyek tovább, amíg bírom. Annyi különbséggel, hogy én nem vagyok olyan cuki, hogy életemet adjam másokért. Ennél jóval önzőbb vagyok. Remélem, hogy ezt a mintát át tudtam adni a lányomnak – ahogy látom jó úton haladunk e témában –, és ha neki lánya lesz, abban az időben tán már megkérdőjelezhetetlen lesz a teljes jogú, sokkal egészségesebb öntudattal bíró élet. Vagy? A világnak mindig szüksége lesz cselédekre? Ezért újra-, és újratermelődnek? Sanszos...

Szóval az idealizált világom csak az én fejemben létezik, úgy tűnik.

Mert a tendencia, a realitás ami most van, nem erre mutat.

Fiatal nő, nemrégiben szült, pont azt a mártírsorsot viszi, amit anyukája, és észre sem veszi, miközben a körülményei abszolút nem indokolnák. Kislánya ezt a viselkedésmintát szívja magába az anyatejjel, hallja anyja hangját, érzi az érzéseit, miközben az apjára neheztel indokolatlanul, csak mert a benne lévő programot futtatja öntudatlanul. Pusztán mert képtelen megérteni, hogy a férfi másként működik, mint a nő…

Szóval… nem vagyok derűlátó egy kicsit sem. Lehet, hogy másként viszik gyerekeink a sorsunkat, hiszen mások a körülmények, de a horoszkópok nem hazudnak. Hatalmas kontraszt az édes pihe-puha, finom babaillatú kis testét magunkhoz ölelni, majd rápillantva a születési képletére látni ott a nehéz, és keserves puttonyt, amelyek apró vállait születése pillanatától terhelik.

Nem, sajnos nincs változás.

Mert változtatni nem ők, hanem mi magunk tudnánk, hogy legalább igyekezzünk kipakolni saját puttonyunkat, mielőtt családalapításba fognánk. De ne csak a nők! A férfiak is… hiszen minden családba két teli puttony kerül, és ezekből készül az új puttony a gyermeknek, aki a szemünk fénye, életünknél fontosabb, mindennél jobban szeretjük, védeni és óvni akarjuk… Mindenkitől, az élettől…

csak magunktól nem.

Aztán ahogy ezeken így elmélkedem a mindennapjaimban, ma elém jön ez a vers, ami a szívem legmélyéig hatol. Már a cím is… Köszönet érte.

Matrjoska

Bennem lakó anyám felébreszt éjjelente.

Üvöltve rádiózik, rosszul hallja a múltat.

Ha kimegyek a mosdóba, a lámpafényben

kiül az arcomra és visszabámul.

Az öregek otthonából már kitették,

most bennem él és használja a hangom.

Ha elküldöm, ütögeti a szívem,

belülről visszerekkel megkötöz.

Kiabál a fiammal, lecsavarja a fűtést,

hülyén sminkel, hamisan énekel.

Nem hagy aludni, beszélgetni szeretne,

próbál rávenni, hogy én legyek ő.

Ha nem felelek, elkezdi unalmában

szólongatni a bennem lévő anyákat,

az összes héjat, levedlett, régi testet,

és hajnalig sorolja a nevüket.

A legbelső anyám egy hallgatag sejt.

Virraszt a mormolásban éjszaka,

membránkendőjét hirtelen ledobja,

és elindul, hogy végre csend legyen.

Tóth Krisztina

Boldog születésnapot a Halaknak!

Fri, 28 Feb 2025 12:58:00 +0000

Drága Halacskák!

Már napok óta a jelünkben jár a Nap, de nem csak az, hanem a Merkúr, a Szaturnusz, a Neptunusz, és a Felszálló Holdcsomó is. Akiknek nem csak a Napja, hanem több bolygója is van a születési képletben e jegyben, kicsit másként érezheti magát a szokottnál.

De, egy biztos: ez is elmúlik, mint minden ebben az életben.

Nekünk, akiknek jellemzően több szálon futnak a dolgok az életünkben, és a zodiákus utolsó jegyét képviseljük, amely amúgy is ettől a földi élettől meglehetősen elrugaszkodott, ez az időszak, ha nem is nehezebb, de érzelmileg, pszichésen kissé hullámvasutas. Utóbbi egyébként is jellemző. Azt mondják, hogy a környezetünket terheli ez leginkább, de aki nem Halak Nap, Ascendens, stelliummal bír, nyugodtan higgye el, hogy nekünk ezt megélni gyakran maga a pokol.

A fejünkben sokkal inkább odaát vagyunk, mint itt. Hacsak nincs valami erőteljes földelés a képletben, Halakként élni a világban minden időkben nehéz volt. És most is az. Mi másként vagyunk bekötve a rendszerbe, és ezt igazán csak egy másik Halak képes megérteni, talán még a Rák energia, velük kiválóan együtt tudunk picsogni.

Azt hittem, majd ahogy öregszem a túlcsorduló és folyamatosan libikókázó érzelmi hullámvasút amplitúdója kevésbé lesz nagy, úgy leszek majd egyre edzettebb, egyre kevésbé érzékeny. Nos, hatalmasat tévedtem. Sokszor mondom, hogy olyan, mintha a nyers húsomat érné a világ, mintha nem lenne bőröm, mindent sokkal, ezerszer jobban, erősebben, intenzívebben tapasztalok, érzékelek, mint mások. Szerencse, hogy a jó és szép dolgokat is, nem csak a fájdalmas nehéz, sötét energiákat.

Meg kellett tanulnom magamba rejteni, arcizmaimat moderálni, hogy a külvilág ne vegye észre mit gondolok, mit érzek. Mert az érzések sebezhetővé tesznek.

Nem véletlen, hogy a drogosok, alkoholisták, de a művészek között is sok Halak érdekeltségű ember van. A világ nekünk túl sokk, túl kegyetlen, túl érzéketlen, bántó, sértő. Az az álomszerű világ, amelyben mi jól éreznénk magunkat, nem létezik, csak a saját fejünkben. És persze néha megéljük a természetben, az állatainkkal, a szerelemben. Sok drogos, és alkoholista Halak nem akar az lenni. Ne kérdezzük meg, hogy miért iszol, miért drogozol, és miért nem hagyod abba… felesleges. A választ úgyse értené, aki nem Halak. Minden ilyen függés mögött az elképesztő szeretetvágy van, ami valahogy hiányzott gyerekként. Sok Halak gyerek pont azért, mert olyan, mint egy kis lyukas vödör, amelyből elfolyik a víz, bármennyit is öntenek bele, egész gyermekkorában hiányolta a szeretetet. És sajnos gyakorta valóban nem kapták meg. És azt az érzelmi biztonságot sem, amire pedig olyan nagy szüksége van egy kicsi halacskának. A Halak ilyen közegben felnőve lassan elveszíti önmagát, határtalanná válik, képlékennyé, szétfolyik, mint egy pohár víz amelyet felborítanak az asztalon. A határokat valahogy nekünk magunknak kell izomból felépíteni és betartani, és betartatni másokkal is, különben tényleg egész életünk egy nagy illúzióbuborékká, védekezéssé, fájdalommá, szorongássá válik, egy olyan életté, amelyben az áldozati szerepben tetszelgünk.

Nincs más, aki összefogna, csak mi magunk tehetjük ezt meg. Rettegünk az egyedülléttől, mert ha még az a másik viszonyítási alap is eltűnne, valóban nem találnánk saját határainkat… miközben a legjobban önmagunkkal szeretünk lenni, miután elég öregek leszünk hozzá, hogy megértsük: tényleg csak mi magunk érthetjük meg saját magunkat.

És persze ejtsünk szót az önfeláldozás/áldozathozatal témáról is, amely szintén e jegy jellemzője. A legtöbb Halak érdekeltségű (nem ismétlem meg állandóan, de itt nem csak a napjegyre gondolok, Ascendens, stellium, Halak Hold is játszik), valamilyen módon áldozati sorssal jön. Később a felismerések, a tudatosodás, és az elszántság - amely azért ott van ám erősen, bazi erősek bírunk lenni mentálisan, ha akarjuk használni ezt a képességünket! – következtében maga hozhatja meg döntéseit, hogy miért hoz áldozatot, így nem válik a sors áldozatává. Ez azonban egy magasabb tudatszintet feltételez, ami nincs meg alapból, a sorscsapások, fájdalmak, nehézségek által erősödik, izmosodik. Jobb esetben felismeri, hogy nincs rendjén így, és kézbe veszi a sorsa irányítását, rosszabb esetben lemerül a drogok, alkohol, önsajnálat, túlevés és egyéb önpusztító mélységekbe. És aztán szépen átsétál félig öntudatlanul a túlvilágra. Ahol amúgy is félig ott van egész életében.

Ez azonban a legalacsonyabb szintű Halak megélés, valamint a folyamatos nyavalygás, siránkozás, szenvedés, önmagát áldozatként való definiálás. Mindent beenged, és nem képes a védekezésre. Erős az empátiája, de ez kimerül az együtt sírásban, együtt merülésben, hathatós segítségre képtelen. Naiv, és könnyen kiadja magát, önbizalom-hiányos, alkalmazkodó, irányítható. Ez esetben könnyen behúzza az okkultizmus sötét oldala, válhat bizony csalóvá, szélhámossá, másokat átverő hamiskártyássá, bort ivó, vizet prédikáló guruvá, mert pontosan tudja hogyan vezessen meg másokat, ehhez kiváló színészi adottságokkal is bír.

Magasabb szinten, miután mindezt többé-kevésbé megjárta, rájön, hogy nem jó az irány, a világ sosem fogja IGAZÁN megérteni, szeretni és elfogadni. Ha becsap, csak önmagának okoz fájdalmat. Egyedül ő mentheti meg magát. Amíg itt van, neki kell alkalmazkodnia a földi élethez, az nem fog hozzá idomulni. Szerencsés esetben talál lelki társakat, de ha nem, akkor képes saját érzelmi magasságait, és mélységeit valamilyen okkult, vagy művészeti tevékenységbe tenni, és ezzel segíteni embertársait, amit amúgy sem úszhat meg. Hiába nem értenek a többiek minket, mégis szükségük van ránk, mert mi vagyunk az ellenpont a világ kegyetlenségével szemben. Minket nem ért meg a többség, de mi mindenkivel képesek vagyunk egy hullámhosszra kerülni, ezzel tudunk segíteni, ha vannak eszközeink hozzá.

Egy Halak, ha magasabb tudatminőségben van, és kijön az önsajnálatból, az egész világot tudja szeretni, nem egyenként, és nem azért, mert nem látja, hogy mi a valóság, hanem mert a benne lévő visszafoghatatlan szeretet áramlik, ha akarja, ha nem.

Mivel labilis, ezért jellemző lehet a határozatlanság, alapból a leghatározatlanabb jegy, kell valami a horoszkópban, valami kardinális, és fix, hogy összefogja, határozottabbá tegye, és ne essen meg a szíve a világ összes szenvedőjén. (Mondjuk mindenképpen így tesz, nem tud másként, de legalább uralni tudja, ha egy kicsit magasabb minőségbe kerül.)

Ami biztos: a férfiaknak nem való a Halakság, ők élik meg a legnehezebben. Egyszerűen ellentétes a tesztoszteronnal, a férfiszerepben nehezen állja meg a helyét a férfi Halak.

És most így a végére még egyszer: nem csak a Halak Nap, hanem Halak Asc, stellium, Halak Hold is idetartozik, ha a képletben túlnyomórészt labilis energiák vannak, és nincs elég fix, kardinális energia.

Az Istennő éltessen minket szeretetben, bőségben, egészségben!

Tudom, hogy nehéz nekünk ez a világi lét, de sose feledjétek: akár „véletlenül”, akár nem véletlenül vagyunk itt, valamiért ez már így alakult, és helyt kell állnunk e földi létben. Mert amit most csinálunk, teremtünk, amilyen gondolatokkal, és attitűddel éljük ezt az életünket, ezt visszük tovább magunkkal odaátra. Azt az energiát toljuk a világ aurájába, ez az energia marad meg a térben, a világ hatalmas tudatóceánjában. Kell az energiánk, hogy valamelyest egyensúlyba tartsuk a kegyetlenséget, a fájdalmat, a sok szenvedésenergiát, ami hullámzik évmilliók óta: Nem az a dolgunk, hogy ehhez hozzátegyünk, hanem az, hogy szelídítsük, kisimogassuk, szeretettel töltsük fel.

Keressük a szépséget minden áldott napban! Adjuk a szeretetet másoknak, a természetnek, állatoknak, levegőnek, fénynek, sötétségnek, esőnek, földnek, és amely embernek tudjuk. De legfőképpen önmagunknak.

Fogadjuk el, hogy ilyenek vagyunk, ez a földi élet ilyen érzékeny számunkra.

Ne rinyáljunk azon, hogy milyen bántó a lét, mert attól nem lesz jobb.

Magunknak kell megteremteni a szépet és a jót, találjuk meg önmagunkban azt az értéket, ami bizony nagyon ott van.

Legyen a testünk, és a létezésünk Temploma a Lelkünknek.

Minél inkább használjuk félelmeink csökkentésére az ártó tudatmódosító szereket, annál jobban eltávolodunk a Lelkünktől, márpedig mi nem tudunk enélkül létezni. (Sokan igen, a Halak nem!)

Drága kedves Halak-testvéreim, ne féljetek a sérüléstől, mert nem ússzátok meg!

Azzal, hogy bezárjuk magunkat a torony legfelső szobájába, nem lesz könnyebb. A bántás így is, úgy is megtalál… El kell jutnunk odáig, hogy azt nézzük ki mondja, és nem rögtön elsírni magunkat minden szirre-szarra.

Idő, idő, idő……

És néha vannak keményebb napok, és vannak könnyebbek.

Néha még a szokottnál is érzékenyebbek vagyunk, néha olyan csodás a világ, hogy keblünkre ölelnénk az egészet.

De… ahogy fentebb írtam: keresd minden napban a szépet!

Ez nekünk olyan lelki töltekezés, ami egész napra muníciót ad!

És mi észrevesszük a kicsi, apró szépségeket is az életben.

Ha akarjuk.

Ha akarod.

Boldog születésnapot kívánok minden Halacskának!

Az óriásugrás

Tue, 06 Aug 2024 12:31:00 +0000

Kiváló folytatása ez a Symbolon lapunk a márciusban elemzett Gyász lap után. Amit el kellett siratnunk múlt hónapban, azon túllépve immár a teljes paradigma-, nézőpontváltás ideje jött el.

Meg kellene értenie az embernek, nem csak ma, hanem minden időben, hogy az állandóság látszata pusztán egy ideig gyönyörködtet, azonban ha túl sokáig nem engedünk a mozgáskényszernek, mint az állóvizet, a megrekedt energiák bűzös mocsárrá változtatják életünket is.

És bár a tó nem tud elmenni a helyéről, az ember megteheti ezt, ezért kaptunk két lábat, két kezet, és egy agy nevű szervet a fejünkbe.

Minden adott, hogy elinduljunk, a kozmikus energiák jó ideje támogatóan vannak mellettünk. Ami nem akar mozdulni, azt kétségkívül robbantják…

Az óriásugrás lapunk maga a kiugrási kísérlet. És igen, sehol nincs kőbe vésve, hogy az ugrás sikeres lesz, erre senki nem adhat biztosítékot. Az emberi életben semmi sincs lebetonozva, biztosítva. Semmi. Mindent megpróbálhatunk és vagy sikerül vagy nem, de ha nem próbáljuk, nem indulunk el, nem tesszük, életünk tava posvánnyá válik, amiből kihal minden élet.

A Symbolon kártya lapján egy klasszikus udvari bolondot látunk, amint bátran, és nem túl sokat gondolva a következő pillanatra egyik szikláról átugrik a másikra. Az udvari bolondokra jellemző módon vakmerősége a tapasztalatán, bölcsességén, és önmagába vetett vak hitén nyugszik. Hogy nem is történhet másként, mint, ahogy elképzelte, de ha mégis másként történik, hát legyen úgy, ahogy lennie kell.

Nem biztos, hogy fizikai váltásról van szó, egyszerűen csak idejétmúlt hitrendszerünktől, gondolkodási sémáinktól kell megválni, amelyekből valljuk be, van bőven, hiszen e sémák adják feltételezett biztonságunk alapjait. Ám az embernek időről időre felül kell vizsgálnia önmagát, és ami nem kell ki kell gyomlálni, ha már nem szolgál, ha inkább hátráltat, mint előnyökhöz juttat, meg kell szabadulni tőle, el kell hagyni.

E feladat nehézsége épp abban rejlik, hogy nem tudjuk hová érkezünk. Nem látjuk mi van a sarkon túl, amelyen mindenképpen be kell majd fordulnunk. Az emberek többsége a „civilizált” társadalmakban biztonsági játékos. Ez is egy program, amit kaptunk, és kapunk folyamatosan: elhitetik velünk a biztosítótársaságok, a bankok, és a hatalom, hogy az életet kiszámíthatóvá lehet tenni. A valóság azonban mindig ellentmond: nem, nem lehet. Reménykedhetünk, hogy nagyobb amplitúdók nélkül „megúszhatjuk” az életet, simán csak átsiklunk rajta, szépen nyugodtan, békésen, de ez ritkábban történik meg (és unalmasabb is, valljuk be), mint az, hogy váratlan lépésekre kényszerülünk, akár magunktól, akár a Sors döntése folytán.

E pillanatban arra van a legnagyobb szükség, hogy amiről a leginkább azt hittük életünk biztos alapját adja, onnan rugaszkodjunk el. A szabadságunkért. Hogy amiről azt hittük ismerjük, tudjuk mert megtanultuk, tapasztaltuk, tehát rettenetesen bölcsek is vagyunk persze, mindezt engedjük a múltba tűnni, és nyissunk új dolgok felé. Ahogy olyan szépen megfogalmazza Peter Orban a Symbolon könyvben e lap magyarázatánál: „Csak a nem tudás biztonságából meríthetsz bátorságot az ugráshoz.” - azaz engedd el a dölyföt, hogy mindent IS tudsz már a bármiről is, légy nyitott, vállalkozószellemű, és éhes az új tudásra.

Ez az irány nem a kényelemkedvelő emberek útja. Ez az irány bátorságot, bevállalósságot kíván. Nem azt jelenti, hogy a kényelemszerető emberek megúszhatják, nem, sajnos ők sem, őket majd a Sors teszi irányba. Ám, aki szeret a Sorssal kézen fogva haladni, nem elkerülni akarja azt, ez esetben jobban jár. Mint az a Bolond, aki elég őrült hozzá, és elég bátor, hogy kérdés nélkül ugorjon.

Az biztos, hogy ha e pillanatban inog a talpunk alatt a talaj, ott már nem lehet tovább várni. Még akkor is, ha mások hülyének néznek – ez oly gyakran előfordul a változtatni képes emberekkel –, az ugrás elkerülhetetlen. Csak ez ad majd új értelmet, új irányt, és új értékrendet, új értékes kapcsolatokat. Többet, mint amit a korábbiak kínáltak.

Az eszköz, ami mindehhez a kezünkben van: az önmagunkba vetett hitünk, az ÖN-BIZALOM!

Megjelent: 2024. áprilisában a Horoszkóp magazinban

Férfiak

Tue, 06 Aug 2024 12:29:00 +0000

Te drága Férfi,

neked írok most.

Hozzád szólok, aki annyit háborúztál az elmúlt életekben. Akinek néha elvette eszét a harci düh, aki tán olyanokat tett, amit később maga is megbánt. Lehet, nem volt kinek elpanaszolni, elsírni a kínt, ami a lelkedet mardosta, hiszen úgy neveltek, hogy egy fiú, egy férfi nem sírhat. Hozzád szólok, akinek a gerincét öregségére derékszögbe görbítette a munka, a család terhe, akinek fogai kihullottak, mert egészséges agresszióját sosem élhette ki. Hozzátok, Férfiak, akik mind-mind cipelitek őseitek ki nem mondott, ezért a nagy közös tudattalan óceánba lesüllyedt fájdalmát.

Hozzátok szólok, akiket elnőiesített anyátok, óvva-védve a kicsi fiút mindentől, és mindenkitől. Hozzátok, akiknek keze sosem volt saras, olajos, mocskos, akiken nem csorgott a szürke izzadtság, akiket nem égetett a nap, akik nem érezték még át, milyen az igazi kemény munka utáni jóleső, elégedett fáradtság. Akiket kiherél ez a világ, akiket a lakótelepek dobozaiba zárva nem vár semmi férfias teendő, akik reggel autóba szállnak, hogy aztán egész nap a számítógép előtt ülve, délután hazaautóztok és egy lakásdobozba zárva a napi üveg sör mellett keresitek az élet értelmét.

Azokhoz a Férfiakhoz, akik akaratukon kívül váltak apákká, hogy aztán egész életükben a nő zsarolását kelljen viselniük.

Azokhoz a Férfiakhoz, akik nem tudnak szabadulni őseiktől hozott függőségeikkel, agressziójukkal, és akik nem is akarnak szembesülni mindezzel. Nektek kiáltok: van megoldás!

Elmesélem Nektek, hogy nem kell követni az ősök útját. Van mód az agresszió meg-, és kiélésére, és lehet, azt láttad, amit apád tett anyáddal, és lehet azért nem tudsz megmaradni egy nő mellett sem, mert anyád elvette a kedvedet a női nemtől, de nem kell így maradnod egész életedre!

De... nincs mindenre megoldás.

Hogy van, amit soha, de soha nem tudsz kitörölni az emlékezetedből, az őseid emlékezetéből, nem tudsz minden szálat elvágni.

De Erőddel képes vagy felülemelkedni, és észrevenni, mikor kapcsol be az automata vezérlőrendszered, hogy az ismétlésekbe kényszerítsen.

Azt is elmondom, hogy a Nők sírnak utánatok. Hogy vágyják az erős, mégis gyengéd, tiszta lelkű, őszinte Férfit. Hogy elférfiasodásuk mögött náluk is ősanyáik mintája húzódik, azoké az asszonyoké, akiknek férjeik, fiaik a hatalmasok játékszereként háborúba kényszerültek, míg ők otthon szántottak, vetettek, arattak, ellátták az állatokat, házat javítottak, kertet gondoztak, miközben kenyeret sütöttek, és gyerekeket neveltek. Egyedül.

A nőt az egyedüllét elférfiasítja. Lágysága lassan megkeményedik, hiszen mindent egyedül kell vinnie. De a lelke mélyén vágyik utánad, akkor is, ha a felszínen keménynek mutatja magát. Akarja, hogy a karjaidba zárd, hogy azt mondd neki: semmi baj, ketten, közösen mindent megoldunk. Bújj ide, elringatlak kicsit. És a nő beleolvad ebbe, és a szerelmes alkímia által megtörténik a varázslat: a nő Nővé és Te Férfivá leszel. Hogy majd ő dajkáljon Téged, ha megfáradsz, ha elgyötör kicsit az élet. Anyád lesz, ha annak kell lennie, és Te az apja, ha úgy. És a szeretőd lesz, ha öletek felizzik, ő átad, és te birtokba veszel.

Hozzátok szólok, Férfiak, akik gyötört lélekkel éltek: keresd a Nőt, ne add fel! Senki nem kényszeríthet, hogy egy erőszakos nő mellett élj, aki rád kényszeríti akaratát – mint anyád tette. Senki nem kényszerít, hogy elnyomjanak, kiheréljenek, hogy elvegyék erődet.

De mindig tartsd észben: a Nő nem az anyád! Ahogy minden Férfi más és más, minden Nő más és más. Ne bántsd a nőket, ők ugyanúgy cipelik anyáik terheit, mint te az apádét.

De össze lehet csiszolódni.

Engedd magad őszintének lenni.

Engedd meg magadnak az érzelmeket, a Nő vágyja azokat. Suttogd el az ölelés rejtekében, és szeresd magad a Nő párjaként.

A Nő benned is ott van, a Férfid párjaként. A Nőben ott a Férfi is, a Nője párjaként. De a Férfi a Nőben a Nőt keresi, a Férfival rivalizál. A Nő… a Nő a Férfiban is a Nőt keresi, a finomságot, lágyságot, az érzelmeket, de kell, nagyon-nagyon kell az Erő. Az az Erő, ami az öreg tölgyfában van a pusztaságban. Amit téphet, rázhat a vihar, lehet még az ágait is megtördeli, még akár ketté is hasadhat, de soha ki nem dől, mert gyökereivel mélyen, és sziklaszilárdan kapaszkodik a Földbe.

Akarsz-e Férfi lenni, vagy jó neked a hozzád és a Nőhöz is méltatlan futó kalandokkal megtölteni a benned lévő űrt? Jó, hogy férfitársaságod a kocsmázásban merül ki, vagy a munkahelyen? Jó lesz egész életedben menekülni? Hiszen a Férfi lételeme,hogy munkájának értelmet adjon valami. Valaki.

Tudom, tudom, nő is kell a férfi mellé.

Tudom, hogy változott a világ, nehéz szerepben maradni nőnek és férfinak is.

Tudom, hogy amilyen káosz van kinn, pont olyan káosz van benn is.

Nincs recept, senki nem tudja megmondani milyennek kellene lenni, ha mégis kísérletet tesz rá, azonnal rázúdul azok haragja, akik nem akarnak, nem tudnak olyanok lenni.

A Teremtésben valamiért mégis két nem létezik: férfi és nő.

Eltérő habitussal, biológiával, gondolkodásmóddal, érzékenységgel, érzelmekkel, vágyakkal, cselekvőképességgel, akarattal, szándékkal, motivációkkal. A női agy másként működik, a férfiagy szintén.

Régen annyiban volt jobb, hogy elfogadtuk egymás másságát úgy, ahogy az van. Mára erőszakosan összemosni akarják bizonyos erők, nincs férfi, és nincs nő, mondják, csak ember van.

Hát nem.

Nők vannak és Férfiak, akik a biológiájuknak megfelelően vágyják egymást. Akikben a Lélek vágyja a másik Lélekkel való összeolvadást, keresik a kapcsolódást, de mintha egy fal lenne, a kapcsolódás vagy nem történik meg, vagy, ha igen, az olyan rémisztően erős kötéssé válik, amely menekülésre késztet…

És persze nincs mindig mindenre megoldás.

Férfiként neked kell tudni mit akarsz, és hogyan.

Meg kell tudnod fogalmazni, hogy mire vágysz.

Fel kell állítanod a kritériumrendszert önmagad és a másik számára is.

Meg kell találnod az identitásodat, ki és mi vagy te. Mi vagy most, és hová akarsz jutni, alakulni. És milyenné semmiképpen nem…

És ehhez a Te valódi identitásodhoz megtalálni azt a Nőt, akivel közösen tudjátok segíteni egymást abban, hogy együtt jobbá váljatok minden eddigi önmagatoknál.

A legszebb dolog, amit ember mondhat egy másiknak: jobbá váltam általad.

Ne alkudj meg ennél kevesebbel.

Megjelent: 2024. áprilisában a Csillagidő online magazinban