A lényeg, hogy volt egy nagyon szeretett megélésem. Az akkor már több, mint egy évtizede halott anyukám jött elém a labirintusban, miközben csendeskén, lassan sétáltam. Meg is álltam egy pillanatra.

Öregen, picikén jött, amilyen volt, amikor elment. Úgy ragyogott a napfényben, ahogy életében soha. Mosolygott rám. Kezeiből - mint amikor az ember vizet tart a tenyereiben - egy érdekes, zselés színű dolgot adott át nekem, amely szivárványosan csillogott a napfényben. Átvettem, én is a két tenyeremben fogtam ezt a fura, zselés, már-már folyós, szivárványos dolgot. Nem tudtam mi az, néhány napig elmélkedtem rajta, de nem jött semmi különleges megvilágosodásom, aha-élményem vele kapcsolatban, így az évek alatt lassan az emlékek polcára került, és talán eszembe sem jutott azóta.

Tegnap volt a Lélek-napunk, ahol egész nap a Lelkünkkel, az eltávozott részünkkel foglalkoztunk, hogy visszahívjuk, ami hozzánk tartozik. Ehhez több gyakorlatot is vittem, sokat beszélgettünk, nevettünk és sírtunk is.

A nap elején víz imaginációs gyakorlattal indítottunk. Mivel nincs két egyforma tálkám, kértem, hogy mindenki válasszon magának egyet. Egy vízkék tálka volt ami maradt, azt vettem magam elé.

„Először csak nézd a vizet, a vízben most magadat látod, a víz felszínét, ahogy rezeg, csak figyeld meg... majd menjünk mélyebbre, merülj a tekinteteddel a tálka alja felé, és ezt is csak figyeld meg…”

Csináltam én is az általam vezetett gyakorlatot, de mivel a nap elején voltunk, még bőven uralkodott rajtam az izgalom, így nem is láttam egyebet, mint magát a tálkát és a vizet. Nem baj ez, megszoktam, hogy amikor én vezetek imaginációs gyakorlatot, szeánszot, sokkal jobban figyelek a vendégemre, jelen esetben a többiekre, mint a saját megéléseimre, hiszen nem ez a lényeg. Arra van időm bőven magamban, egyedül.

Mikor végeztünk a gyakorlattal, félretoltuk, és elkezdtük lejegyzetelni az Árnyak Könyvébe a tapasztalatainkat.

És ahogy félretoltam, majd írás közben visszapillantottam rá, egyszerre megláttam. Mint a mellimplantátumok, olyan félgömb alakú, zselés anyag volt. Csendesen lebegett a víz alatt.

Mivel én olyan raciospiri vagyok (tudjátok, már sokat írtam erről) nyilván arra gondoltam, hogy az agyam játéka, ám ahányszor visszapillantottam rá, és folyamatosan néztem, nem tűnt el. Ott lebegett a víz felszínéhez közel, kicsivel alatta.

És ekkor az emlékeim polcáról ismét előkerült a kép a fejemben, ott a labirintusban. Anyukám, ahogy előttem áll, és a két tenyerében a napsütéstől szivárványszínben csillogó zselés anyag.

Ha más mesélné ezt nekem, azt mondanám, ritka, és gyönyörű jelenség birtokába került.

Az élő emlékezet, és talán egy energetikai „örökség” találkozása.

Valami visszaért, amit akkor, ott még nem tudtam értelmezni, nem tudtam befogadni – hányszor mondom én ezt a vendégeimnek: nem biztos, hogy ami itt, most történik veled, azt rögtön be tudod fogadni, vagy akár értelmezni. Lehet, hogy évek kellenek, mire megvilágosodik mi is történt valójában egy-egy pillanatban –, de mert ez valamiért fontos az én Sorsom szempontjából, most újra visszatért.

Egy olyan napon, amikor a Lelket hívtuk vissza.

Amikor a „visszahívás” volt a lényeg. Mindjárt az elején. Mintha türelmetlenül várta volna, mikor jön el az alkalom, hogy végre FIGYELEK RÁ.

A víz egy csodás elem.

Élő, állandóan mozgó, és emlékező! anyag. Tárolja az emlékeit. A testünk 70 %-a víz, és ne higgyük, hogy ami felül bemegy, az változatlanul jön ki alul… Van test-, szerv-, és sejtemlékezet, és a sejtjeink rengeteg vizet tárolnak… A víz képes aktiválni az emlékeket is.

Azzzal nyilván tisztában voltam, hogy az anyám kezében lévő valami egy szimbolikus dolog, és az is szimbolikus, hogy ő jött, az is, hogy úgy ragyogott, ahogy sosem. És az is, hogy nem a szomorú, keserű arcát láttam, hanem mosolygott, miközben átadta.

Ok, de mit szimbolizál, mit adtál át, Anya?!

A kérdés két évig úszott a térben valahol, én pedig nem voltam elég figyelmes, okos, tudó?, hogy értelmezni tudjam. Mert nem vagyunk mindentudók, és nem kapunk rögtön minden kérdésünkre választ, bármennyire is azt hisszük néha…

Idővel megjött a válasz.

Olyan energiasejt, olyan életanyag, a lélektest egy olyan darabja, ami az érzelmi magot, a formátlan, mégis eleven, puha, áramló, női princípiumot szimbolizálja. Csak az anya tudja átadni, ennélfogva mindegy milyen az anya, akkor is tőle jön. De csak akkor tud megnyilvánulni, amikor a befogadó kész rá. Akkor, ott, két éve, sok idővel a halála után átadta. Én átvettem, és most, az általam életre hívott Léleknapon, visszatért a tudatomba.

A víz tükrében újra megmutatta magát, mert most már elbírom. Már nem csak „tartom a teret” másoknak, hanem talán bennem is megnyílt az a tér, ahová ez a lélektest-darab hazaérkezhetett.

Ha még jobban bontjuk a szimbolikát: az anya keze az ősforrás. A zselés anyag a megfoghatatlannak anyagi, fizikai síkon való megnyilvánulása. A víz pedig az átjáró, amin keresztül visszatért hozzám.

A kör kirajzolódott: évekkel ezelőtt megkaptam az ajándékot, és a Léleknapon, amikor a visszatérésről tartok szertartást, pont akkor, mindjárt az elején, visszatért.

Mostmár nincs bennem kérdés, hogy ez a zselés félgömb, ez a már-már folyékon anyaggá lett manifesztum nem valami idegen dolog, amivel „kezdeni kell valamit”, hanem az anyai örökségem tiszta része, amit talán most tudok integrálni valóban. Kétségkívül azóta a testem, az idegrendszerem, az érzelmeim ezerszer jobban elbírják a befogadást, mert van hely befogadni. Idővel, rétegről rétegre leválasztottam magamról mindent, ami anélkül bitorolt helyet bennem, hogy hasznomra lett volna, mint inkább káromra.

Már nem akarom kielemezni, megfejteni, csak hagyni akarom, hogy dolgozzon. Az anyám keze által adott energia most már nálam él tovább.

Anya, amit tőled kaptam, most elfogadom!

Amit eddig csak őrizgettem, most mélyebbre engedem.

Megengedem, hogy helyet találjon bennem.